Még ismerte a műkorcsolya első magyar világbajnokát, Kronberger Lillyt, ma pedig a Facebookon gratulál a fiatal tehetségeknek. Dr. Kozári Klára, mindenki Klári nénije, aki 50 évig pontozóbíróként és 14 évig a MOKSZ elnökeként szívvel-lélekkel dolgozott a magyar sikerekért, ma ünnepli 90. születésnapját. Ez alkalomból sok kedves emléket osztott meg velünk világbajnoki debütálásától Gór-Sebestyén Júlia Európa-bajnoki diadaláig. A múlt után a jelenről is beszélgettünk: kifejtette véleményét a műkorcsolya és a jégtánc jelenlegi helyzetéről, mesélt családjáról, és a jövő reménységeit is ellátta pár jótanáccsal.
Mikor került kapcsolatba a korcsolyasporttal?
Gyerekkoromban kezdődött a szerelem. Mivel édesapám mozdonyvezetőként dolgozott, és négyen voltunk testvérek, a korcsolyázás pedig már akkor is drága sport volt, versenyszerűen nem űzhettem. 1951-ben megalapítottam a Vasútépítő Lokomotív korcsolyaszakosztályát, és a korcsolyázószövetség elnökségébe is beválasztottak, akkor kerültem közelebb a műkorcsolyához.
Ugyanebben az évben pedig kezdetét vette egy legendás, öt évtizedes bírói pályafutás is.
Habár sosem versenyeztem, a bírói vizsgára meg kellett tanulnom a különböző iskolafigurákat, hiszen akkoriban még ezeket mutatták be a korcsolyázók rövidprogram helyett, és a szimpla ugrásokat is el kellett sajátítanom. A jégtáncot pedig az ISU [Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség – a szerk. megj.] éppen az 50-es évek elején vette fel a versenyprogramba, így a vizsgám előtt a jégtánckettőseinkkel együtt tanultam az iskolatáncokat. Miután megszereztem a képesítést, úgynevezett negyedosztályú pontozóként kezdtem a bíráskodást a hazai versenyeken, majd egyre feljebb és feljebb léptem.
Miután itthon elérte a legmagasabb fokozatot, és a szövetség felterjesztette az ISU bírói közé, minden szakágban pontozhatott, és a nemzetközi bajnoki bírói fokozatig vitte. Hogy emlékszik vissza az első nemzetközi tapasztalatra?
Először pont jégtáncban, ráadásul hazai pályán, az 1963-as budapesti Európa-bajnokságon pontoztam a Millenárison. Nagyon izgultam emiatt, de sikeresen vettem az akadályt. Ám azt hiszem, a korcsolyás társadalom emlékezetébe 1964-ben, az első világbajnokságomon írtam be magam. Akkoriban még a jégen tartózkodva pontoztunk. A 17000 férőhelyes stadion zsúfolásig megtelt Dortmundban a jégtánc kűrre, az ISU vezetői mellett az NSZK kancellárja is kilátogatott a versenyre – nekem pedig sikerült előttük és a kamerák kereszttüzében fenékre ülnöm. Mindenki szakadt a nevetéstől, a kanadai és az osztrák pontozóbíró rögtön odaugrott, próbáltak felsegíteni, de mivel előbbi igen magas, utóbbi pedig igen alacsony volt, nem ment olyan könnyen a dolog. Én meg ültem a jégen, és a térdemet csapkodva nevettem azon, hogy most aztán jól bemutatkoztam a világnak.
A korcsolyasport hazai felvirágzását 1976–90-ig a MOKSZ elnökeként segítette. Milyen vívmányokat emelne ki ebből az időszakból?
Egészen pontosan 1988-ig a Magyar Jégsport Szövetség elnöki tisztjét töltöttem be, amely a műkorcsolya, a jégtánc, a gyorskorcsolya és a rövidpályás gyorskorcsolya mellett a jégkorongot is magában foglalta. Amellett, hogy 1982-ben megépült a Budapest Sportcsarnok, több vidéki városban, Győrben, Pécsett, Szombathelyen, Dunaújvárosban, Székesfehérváron, Jászberényben, Debrecenben, Kazincbarcikán és Tiszaújvárosban – ahonnan Sebestyén Juli Európa-bajnokunk indult – is ekkor építettek jégpályát, Miskolcon mindjárt kettőt létesítettek. Ez is elősegítette azt, hogy Martos György javaslatára bevezessük és tömegesítsük a rövidpályás gyorskorcsolyázást hazánkban, így Magyarország a világ 4. országaként honosította meg a short tracket. A szinkronkorcsolyát is ekkor vezettük be Fazekas György javaslatára. Büszke vagyok arra, hogy Magyarország első női sportszövetségi elnöke, a jégkorongsportban pedig a világ egyetlen női elnöke lehettem, és kivívtam, hogy a jégkorong fennmaradjon Magyarországon.
Elnöksége alatt Budapest három világversenynek is otthont adhatott: 1983-ban C csoportos jégkorong-világbajnokságot, 1984-ben Eb-t, 1988-ban pedig vb-t rendezhettünk. Nem kis feladat biztosítani, hogy minden flottul menjen az ilyen nagy eseményeken. Adódtak kihívások a szervezés során?
Az újonnan megépült Budapest Sportcsarnok méltó helyszínként szolgált az 1984-es Eb-nek. Ám a pályakészítés kapcsán még a hajrában is adódott egy komoly probléma, tudniillik valaki aláírta, hogy az edzésekre elég egy 30×30-as pálya, így az utolsó pillanatban, már a bejárást követően át kellett terveztetnünk, hogy a legkisebb nemzetközi szabványméretnek megfeleljen, és megrendezhessük az Eb-t. Ezrével jöttek az emberek, és az, hogy már az iskolatáncok alatt megtelt a stadion, teljesen szokatlan volt, az ISU vezetőinek is tátva maradt a szája.
Legendás jégtánckettősünk, Regőczy Krisztina és Sallay András is az ön elnöksége alatt érte el kimagasló eredményeit. Mi volt a sikerük kulcsa?
Elsősorban a kitartásuk és a tehetségük, de Krisztina édesanyjának, Áginak is legalább annyit köszönhetnek, aki rengeteget dolgozott azért, hogy megteremtse versenysportolói karrierjük anyagi feltételeit. Sosem felejtem el azt a moszkvai versenyt, ahol először pontoztam őket: az ott elért 6. hellyel figyelt fel rájuk a szakma. Igazi példaképek voltak: András például aznap, amikor elhunyt az édesanyja, megjelent az esti edzésen, mondván, hogy hat hét múlva Eb, és neki ott helyt kell állnia. Helyt is állt: bronzérmet nyertek az 1978-as strasbourgi kontinensviadalon. Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan versenyző, aki képes lett volna ezt így végigcsinálni. Aztán jött az 1980-as olimpia, ahol Krisztina magas lázzal futotta a kűrt. Tökéletesen korcsolyáztak, a közönség tombolt, náluk egyértelműen nyertek, a bíróknál azonban elvesztették a csatát. Az az ezüstérem a mai napig nagyon fájó pont. Az azt követő, dortmundi világbajnokságon is szépen futottak, és az ottani győzelem, az, hogy az olimpiai bajnokot meg tudták verni, nagy elégtételt jelentett.
Gór-Sebestyén Júliával, aki visszavonulása óta edzőként dolgozik a sportág sikereiért, különleges a kapcsolata. Juli pótnagymamájaként tiszteli és szereti Klári nénit, mindig hangsúlyozza, hogy ha ön nem segítette volna, 12 évesen kénytelen lett volna abbahagyni a versenyzést, és sosem jutott volna el az Európa-bajnoki címig. Milyen tinédzser és milyen versenyző volt ő?
Amikor először szóba került, hogy a jobb edzéslehetőségek miatt Tiszaújvárosból felköltözne Pestre, az édesanyja kérdésére, tudnék-e segíteni ebben, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy lakjon nálam. Elképesztően szorgalmas kislány volt, az edzések és a tanulás töltötte ki az életét. Együtt éltük át azt is, amikor csúnyán eltört a lába, és emiatt nem tudott indulni az országos bajnokságon, de sok másikhoz hasonlóan ebből a hullámvölgyből is ki tudott jönni, és 2003-ban Malmőben dobogóra állt az Eb-n. Így nagy esélyesnek számított a 2004-es budapesti kontinensviadalon, és az, hogy a rövidprogram után vezetett, csak még nagyobb terhet tett rá, de példaértékűen kezelte a helyzetet. Én hihetetlenül feszült voltam, az ő kűrje alatt is kimentem a lelátóról. Míg élek, nem felejtem el, hogy miután lefutotta a programot, és vártuk a pontokat, síri csend volt a teli stadionban. Egyszer csak az egyik újságíró, mert a médiának fenntartott szektorban hamarabb megjelent az eredmény, felkiáltott: „Megvan!” Akkor a csendet a másodperc törtrésze alatt hatalmas őrjöngés váltotta fel. A történelmi pillanatot csak még emelkedettebbé tette a tudat, hogy a korábban leégett sportcsarnokban Julinak szólt utoljára a Himnusz, az új arénában pedig immár Európa-bajnokként neki csendült fel először.
Felsorolni is nehéz lenne, hány Európa- és világbajnokságra, olimpiára utazott a magyar csapattal. A már említett versenyek mellett melyek a legemlékezetesebbek?
A Regőczy–Sallay és az Engi–Tóth-jégtánckettős minden szereplésére örömmel gondolok vissza, akárcsak Sebestyén Juli eredményeire és Téglássy Tamara Eb-7. helyére. Az biztos, hogy a három olimpia, amelyen részt vehettem, különleges emlék. Közülük is kiemelkedik az 1972-es szapporói, és nem csak azért, mert az volt a legeredményesebb, hiszen Almássy Zsuzsa 5. lett. Hihetetlen érzés volt úgy bevonulni a megnyitón, hogy előttünk egy 200 fős, mögöttünk egy 150 fős csapat, mi pedig közöttük Zsuzsával és Terták Elemérrel hárman büszkén vittük a magyar zászlót. De az is hatalmas élmény volt, amikor az 1962-es prágai vb-n láttam győzni Donald Jacksont, aki már akkor triplákat ugrott. Emlékszem, hogy Jurek Eszter, korábbi olimpikonunk édesanyja mellett ültem, aki azt mondta: „Klári, ez mindjárt leveszi a fejét, és feldobja!” 1990 után pedig, miután lemondtam az elnöki posztról, többször is jártam Koreában versenyen, mert immár nyugdíjasként nekem volt leginkább időm elutazni oda a gyerekekkel. Ezek az eseménydús évtizedek egészen 1999-ig tartottak, amikor is betöltöttem az ISU-bírókra vonatkozó felső korhatárt jelentő 70 évet, és lekerültem a listáról.
Bírói munkássága elismeréseként pedig a nemzetközi szövetség ki is tüntette.
Bizony nagy meglepetésként ért, hogy a bíróbizottság akkori vezetője felterjesztett erre a díjra, amelyet 2004-ben, a 75. születésnapomon kaptam meg. Szintén hatalmas megtiszteltetés, hogy 80 éves koromban az olimpiai bizottság érdemérmet adományozott nekem, két éve pedig a MOKSZ életműdíját vehettem át.
Az „új” pontozási rendszert azért vezették be 2004-ben, hogy objektívebbé tegyék a bíráskodást. Hogy látja, sikerült elérni ezt a célt? Könnyebb vagy nehezebb ma a bírók dolga?
Amikor még fel kellett tartani a táblát, az ember azonosult a pontszámával: ha a közönségnek nem tetszett az értékelése, őt fütyülte ki. Az 1963-as budapesti Eb-n alkalmazták először azt a módszert, hogy nem a bírókat mutatták, hanem a pontokat a kivetítőn, ekkor veszítette el a személyes jellegét a pontozás. Pár éve ugyan már az új rendszerben sincs anonimitás, de így sem látják a nézők azonnal, a helyszínen, melyik bíró milyen pontokat adott a versenyzőnek. Az igazat megvallva én már nem is tanulmányoztam tüzetesen ezt az új szisztémát, mert nem érdekel, szerintem a 0–6 pontos skálán remekül el lehetett helyezni a korcsolyázókat. Sőt, akkoriban a közönség bevonva érezhette magát, hiszen a programfüzetben volt egy rész, ahová beírhatták, ők hogyan értékelnék a látott produkciót. A mostani rendszer bonyolultsága miatt ma ezt már nem tudnák megtenni, a változtatásokkal a pontozás is elvesztette a varázsát.
Mi a véleménye a műkorcsolya alakulásáról?
Szentségtörés, amit mondok, de egyáltalán nem tartom jónak ezt a rengeteg technikai megkötést, mert az uniformizált kűrökkel megölik a kreativitást. Az, hogy a rövidprogramban megszabják, milyen elemeket kell bemutatni, még rendben is van, de a szabadprogramban hagyni kellene a gyerekeket szárnyalni. Ráadásul a mai technikai követelményekkel tönkreteszik az egészségüket is. A négyfordulatos ugrásoknál a csípő, a gerinc és a boka mérhetetlen megterhelésnek van kitéve, nagy a sérülésveszély. a nemzetközi szövetségnek egyenesen be kellene tiltania ezeket az elemeket. A sportkarrier után is van élet, és nagyon nem mindegy, hogy az egészségesen vagy fájdalmakkal, szenvedéssel telik. Ez már nem sport, hanem szórakoztatóipar.
És mi a helyzet a jégtánccal?
Ott is rengeteg a technikai megkötés, emiatt én a mai jégtáncot már inkább minipárosnak nevezném. Elismerem, hogy nagyon nehéz elemeket mutatnak be, de Regőczyék keringőt, palotást és csárdást tartalmazó kűrje, Torvillék Bolero-programja, vagy az, amikor Besztemjanováék a pesti vb-n orosz népzenére futottak, az valóban tánc volt. Akkoriban a kettősök tényleg tánctartásban korcsolyáztak, három másodpercnél tovább nem is engedhették el a partnerüket. Az alapokat, az élben korcsolyázást, a fordulatok kivitelezését pedig a kötelező táncokból tanulták meg, a műkorcsolyázók meg az iskolafigurákból, amelyekre szerintem ma is nagy szükség lenne. Olyannyira nagy jelentőségük volt, hogy a végeredményben többet, 60%-ot ért a kötelező gyakorlat, így behozhatatlan előnyre lehetett szert tenni vele. Arról nem is beszélve, hogy mivel ezekből fejlődtek ki az ugrások is, csak az tud igazán jól ugrani, aki tudja tartani a függőleges tengelyt az iskolafigurákban.
Van azért a közelmúltból olyan versenyző, aki meg tudta fogni a programjaival?
Sok tehetséges, szépen korcsolyázó fiatalt látok, de azáltal, hogy ennyire uniformizálták a kűröket, nem maradnak meg úgy bennem, mint a régi nagyok produkciói. Egyedül talán a Tessa Virtue–Scott Moir-kettőst tudnám kiemelni, ők tényleg nagyon jók, a fiú különösen.
Öröm látni, hogy ilyen jó egészségben van, és a mai napig nagyon aktív életet él. Amikor épp nem a korcsolyás események kötik le a figyelmét, mivel foglalkozik szívesen?
Mivel hat dédunokám van, és mind fiú, nem unatkozom. Mindegyik tud korcsolyázni, és mind műkorcsolyacipőben tanult. Párszor voltak is Juli jégiskolájában, és bár a legkisebb, Nándi nagyon ügyes, egyikből sem lesz versenyző. A többiek dzsúdóznak, fociznak, kézilabdáznak és úsznak. Ha épp nem ők foglalnak le, akkor olvasok, gyöngyöt fűzök és horgolok. A Facebookot is rendszeresen használom, ott és e-mailben tartom a kapcsolatot az ismerősökkel, habár az én korosztályomba tartozó bírók többsége már nincs köztünk. De a régi nagy korcsolyázóinkkal máig nagyon jó barátságban vagyunk, és a MOKSZ vezetői is gyakran meglátogatnak.
Milyen útravalót adna fiatal tehetségeinknek? Mi kell ahhoz, hogy a nagy elődök nyomdokaiba léphessenek?
Szorgalom, kitartás, az, hogy hallgassanak az edzőikre, hiszen az edző is sikerorientált, és a legjobbat akarja a versenyzőnek. Legyenek sportszerűek, ne ellenségekként, hanem ellenfelekként kezeljék egymást. Ahogy a Magyar Olimpiai Bizottság egyik mottója is szól: a becsületes játék az egyenes út.
HUNSKATE Média / Bruckner Nóra – Fotó: Kovács Álmos
