Egyedüliként mondhatja el magáról, hogy a megalakulás pillanatától kezdve tagja a csapatnak – 13 év után úgy döntött, visszavonul a Team Passion csapatkapitánya, Szabó Lilla, aki ezzel egy, a szinkronkorcsolyázás történetében szokatlanul hosszú felnőtt pályafutást zár le. De nem akasztja szögre a korcsolyáját – sőt, amióta a lányok múlt héten újra elkezdhették az edzéseket, minden alkalommal ott volt a jégen, hogy segítse őket.
Nem volt versenysportoló a családodban, de téged beszippantott ez a világ. Mikor és hogyan is kezdődött ez a történet?
Kilencéves lehettem, amikor karácsonyra kaptam egy műanyag korcsolyát, és a gyógytornászom révén, aki a Miskolci Jégvirág egyesület erőnléti edzője is volt, egyenes út vezetett a jégre. Anyukám is imádta a korcsolyasportot, így ott ragadtam, és elkezdtem versenyszerűen szinkronkorcsolyázni.
Miért épp a szinkronkorcsolya?
Annak idején Miskolcon rögtön a szinkronnal ismerkedtem meg, és annyira megszerettem, hogy nem is akartam mást kipróbálni. Igazság szerint sosem voltam kiemelkedően tehetséges, de tipikus esete vagyok a szorgalmas diáknak: ha valamit szeretek, rengeteget dolgozom érte, és megfelelő korcsolyaalapokkal a szinkronkorcsolya abszolút tanulható sportág.
A 2006-os országos bajnokságon
A korosztályos bajnoki címek után 2008-ban jött az igazi nagy dobás, a budapesti világbajnokság, amely életre hívta a Team Passiont, és ez a te életedet is örökre megváltoztatta. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Amikor kiderült, hogy Budapesten lesz a világbajnokság, a szövetség mindent megtett azért, hogy összerakjon egy ütőképes csapatot. 2007 nyarán Miskolcon kezdtek toborozni Erika néni [Gulyásné Sinka Erika, a Miskolci Jégvirág Korcsolya Klub elnöke] segítségével, és számunkra, akik akkor már betöltöttük a 15-öt, így versenyezhettünk a felnőttek között, egyértelmű volt, hogy csatlakozunk a csapathoz. Ez pedig egy korábban talán elképzelhetetlen barátság kezdete is volt, ugyanis a szövetség kezdeményezésére össze kellett állnunk a székesfehérváriakkal, akik a juniorok között mindig megvertek minket, így a legnagyobb riválisaink voltak. Sosem felejtem el az első találkozót a Margitszigeten, amikor felfogtuk, hogy bizony össze kell barátkoznunk, mert innentől csapattársak leszünk. [nevet] De nem volt kérdés, hogy mindent feláldozunk a hazai vb-ért: a fehérváriak leköltöztek Miskolcra, iskolát, illetve munkahelyet váltottak, ahogy a két Pestről érkező edző, Zsófi és Zoli [Tokaji-Kulcsár Zsófia és Tóth Zoltán] is. A napi két edzés pedig gyorsan összehozta a csapatot, a legjobb barátnők lettünk a korábbi ellenfelekkel.
Tehát szűk tíz hónapotok volt arra, hogy összekovácsolódjatok, és eredményt mutassatok fel a hazai világbajnokságon. Igen intenzív időszak lehetett.
Sűrű időszak volt, az biztos. Mi, diákok magántanulók voltunk, aki pedig dolgozott, a reggeli edzés után rohant munkába, majd vissza a délutáni edzésre. Ahogy közeledett a vb, napról napra jobban izgultunk, de amikor eljött az idő, úgy mentünk fel a jégre, hogy ezért dolgoztunk, ennek jól kell sikerülnie, és jól is sikerült: a 22 csapat között a 14. helyen zártunk, megelőzve például a franciákat és a japánokat is.
Ilyen erős kezdés után nyilván mindenki nagy elvárásokkal volt a csapat felé. Hogy alakult a folytatás?
Az én életem igazából ekkor fordult nagyot, mert az a döntés született, hogy Budapesten fogunk bázist építeni. A fehérváriak így hazatértek, a miskolciak közül pedig az idősebbek felköltöztek, de voltunk nyolcan, akiknek ezt még nem engedték a szülei. Így minket heti öt nap mikrobusszal vittek Pestre edzésre, ahonnan este 11-re értünk haza. Fárasztó volt, de az, hogy útközben mindig együtt tanultunk, és sokat hülyéskedtünk, örök emlék marad. Ahogy az is, hogy az első két évben olyan neves szakemberek is segítették a munkánkat, mint a háromszoros világbajnok finn Team Rockettes edzője vagy Dohány Andrea, a legendás svéd csapat, a hatszoros világbajnok Team Surprise edzője, sőt, kétszer edzőtáborozhattunk is Svédországban. Bár az első amerikai utazás hatalmas élmény volt, a 2010-es Colorado Springs-i vb nem sikerült túl jól, hiszen négy esést produkáltunk a kűrben. Ezt követően sokan befejezték a pályafutásukat, így a csapat létszáma a szükséges minimum alá csökkent.
Hogyan tudtatok kijönni ebből a hullámvölgyből?
Nagyon nehéz volt, nekem ez a tanulmányaimon is meglátszott. Sokáig jártam egyetemre, de nem a versenysport okozta leterheltség miatt. Vidékről felkerülve Budapestre nagyon megörültem a hirtelen jött szabadságnak, és mivel a kellő létszám híján nem tudtunk versenyezni, nem volt olyan szisztematikus edzésmunka, amely kordában tartson. Habár a következő szezonra újra sikerült kiállítanunk egy teljes csapatot, az előző két év kudarcai nem múltak el nyomtalanul.
A 2012-es Mozart Cupon a Díva című film zenéjére futott rövidprogram után
Így a vb-n is jó pár hellyel hátrébb végeztetek, mint korábban, de 2013-ban aztán megmozdult valami.
Addigra az utánunk jövő miskolci generáció legtöbb tagja beért felnőttkorba, és újdonsült edzőink, Erus és Betti [Kendelényi-Gulyás Erika és Páva-Sárközi Bettina] kezdeményezésére velük alakítottunk csapatot. Akkor már Pesten laktam, így ismét kezdődhetett az ingázás: hétközben Pesten edzettem azokkal, akik itt laktak, hétvégente pedig mindenki Miskolcon gyűlt össze. Anyukám imádta, hogy négy-öt lány mindig ott aludt nálunk. [nevet] A szövetség szigorú feltételekhez kötötte a vb-n való indulást, de az országos bajnokságon sikerült megszereznünk az előírt pontszámot, így a fő célunkat, hogy kijussunk a vb-re, teljesítettük. Az a szezon számomra azért is különleges volt, mert akkor kaptam meg a csapatkapitányi posztot.
Ez a lendület 2015-ben tovább fokozódott. Mi változott abban az évben?
Ismét segítséget kaptunk Dohány Andreától és a segédedzőitől, ami hatalmas löketet adott. Ahogy csökkent a miskolciak száma a csapatban, egyre többet edzettünk Pesten, már hétvégente is itt készültünk. A komoly munka eredményeként folyamatosan fejlődtünk, de az igazi profi sportolói magatartás akkor alakult ki, amikor a 2016-os budapesti világbajnokságra készültünk. Akkor mindennap három órát edzettünk jégen, aztán még másfél órát szárazon. Azóta is emlegetjük, milyen szürreális, hogy minden péntek este 8-tól 11-ig jégen voltunk, és fiatal lányokként teljesen természetesnek vettük, volt, hogy még utána indultunk el bulizni. Egész egyszerűen a hazai világverseny olyan, mint a fény az ember életében: bár egész évben csak a jeget és a csapattársaidat látod, nincs hiányérzeted, folyamatosan feltölt energiával. Ez egyértelműen új kezdetet jelentett a csapatnak.
Bizony, hiszen a 2008-as budapesti vb óta először sikerült újra a legjobb 15-ben végeznetek, és ezt a helyet aztán évekig őriztétek is.
Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, hogy mennyit fejlődtünk, mennyire jók a programjaink. Elképesztően nagy volt bennünk a küzdeni akarás, hogy megmutassuk, képesek vagyunk erőnkön felül is teljesíteni. Ez Erus és Betti mellett Andreának is köszönhető, ő ugyanis nagyon hajtja az embert, mindenkiből a legjobbat akarja kihozni. Ha nem szereted a sportot olyan fanatikusan, ahogy mi szerettük, nem is tudod csinálni. Folyamatosan építkeztünk az évek során, és bár a 2019-es vb-n nem olyan pontszámot kaptunk, mint amilyenre számítottunk, legalább végre visszakerültünk a 2008-ban megszerzett 14. helyre.
A 2017-es zágrábi verseny után
Mivel későn készültek el a programjaitok, a 2019–20-as szezonotok elég nehezen indult. Téged aztán kéztörés is hátráltatott, az országos bajnokságon nem is tudtál jégre lépni. Volt már példa ilyesmire korábban?
Nem, maximum kisebb húzódásom volt, ami miatt kihagytam egy-két edzést, de olyan, hogy a pálya széléről kelljen néznem egy versenyt, soha. Már Göteborgban, az első versenyünkön fájt a csuklóm, kértem is a lányokat, hogy próbáljuk a másik kezemet terhelni. Remek csapatmunka volt, ilyen könnyen még soha nem ment az emelés. Akkor még nem tudtuk, hogy már ott el volt törve a kezem, aztán még az edzőtábort is végigcsináltam. Pár nappal az országos bajnokság előtt derült ki, hogy nagy a baj, de Márti [Afonyi Márta] és Eszti [Németh Eszter], akiket átállítottunk, hogy engem pótoljanak, parádésan megoldották a dolgot. Nagyon szépen korcsolyáztak a lányok, jó érzés volt így nekimenni a következő hétnek.
Amikor is Milánóba utaztatok, ahol talán életetek legjobbját futottátok – ennek a sikernek pedig már te is részese lehettél.
Borzalmas érzés volt az ob-n a pálya szélén állni. Akkor eldöntöttem, bárhogy is lesz, rögzítővel a kezemen is lefutom legalább a rövidprogramot, de aztán végül csak beálltam a kűrbe is. Hihetetlen élmény volt, így még tényleg soha nem korcsolyáztunk. Voltak hibák, nem ment minden tökéletesen, de otthagytuk a szívünket a jégen. Azt tudni kell, hogy Andrea még 2009-ben, amikor elkezdtünk vele dolgozni, kijelentette, hogy nekünk a Team Berlinnel kellene versenyeznünk, őket kellene megvernünk. Ez annyira megragadt bennem, hogy utána jó ideig ezt jelöltem meg célomként a szezon eleji megbeszéléseken, de mivel vágyálom maradt, az utóbbi két-három évben már nem emlegettem. Miután Milánóban lefutottuk a kűrt, boldogan beszélgettem Bettivel kint, amikor Márti hívott, hogy megvertük a Team Berlint. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy oké, és letettem a telefont. El kellett telnie egy jó pár órának, mire felfogtam, hogy amiért több mint tíz éve dolgoztam, nem álom többé.
Az viszont, hogy egy világbajnoksággal fejezd be a pályafutásodat, sajnos az marad. Pedig fantasztikus formában vártátok a vb-t, így minden esély megvolt arra, hogy a csapat történetének legjobb eredményét érjétek el.
Amikor kiderült, hogy megtiltják a beutazást az USA-ba, ahol a világbajnokságunk lett volna, az utolsó reményünk is elszállt. Persze amíg az ISU nem adta ki a hivatalos közleményt, folytattuk az edzéseket, de nagyon rossz volt ilyen bizonytalanságban készülni. A döntés előtti nap még programot futottunk – a felvételen, mert minden edzést rögzítünk, látszik, hogy mindenki könnyes szemmel korcsolyázott, alig láttuk azt, aki szembejött. Ahogy vége lett a zenének, egymásra borultunk, és sírva fakadtunk.
A szokásos csapatölelés 2019-ben a Zagreb Snowflakes Trophy kűrje után
13 év, számtalan program és kosztüm. Melyik volt a kedvenc?
Valójában mindegyiket szerettem. A szezon során azokat is mindig megkedveltük, amelyek esetleg nehezebben indultak. A 2018-as spanyol kűrünk például ilyen volt. A ruhát imádtam, a mai napig nagy kedvenc, de a zenétől a falnak mentünk. Az egyik lány mindig azt mondogatta, hogy olyan, mint amire Stahl Judit vágja a répát a műsorában. [nevet] Volt olyan idénykezdésünk, hogy Andreának konkrétan egyik zene sem tetszett, amit mi javasoltunk. A 2015–16-os szezonban mindennél jobban akartuk a Spice Girlst – az, hogy végül belement, nagy győzelem volt.
Csoportkép a flamenco kűr után a 2018-as Mozart Cupon
Ahogy az is, hogy Milánóban törött kézzel emeltél. Az elemek között volt kedvenc?
Andreának rengeteg egyedi ötlete van, így ez nálam mindig programhoz kötött volt. A haladós elemet (moves element) például szerettem, az emeléseket meg addig nagyon élveztem, amíg engem emeltek – szerencsére sose ejtettek le. Amikor tartóemberré váltam, már inkább féltem, nehogy miattam sérüljön meg valaki. Pedig a legnagyobb sikereimet az emeléseknek köszönhetem. Például a 2015–16-os szezonban a Budapest Kupán az emberünk, akit emeltünk, a különleges bemenetelnek választott szaltó után elesett. Gyorsan felhúztuk, felemeltük, abszolút ütemre, tartottuk, minden rendben volt – azóta is találgatjuk, ezt hogy hoztuk így össze. [nevet]
Az ominózus pillanat a 2016-os Budapest Kupán
Rengeteg emlék, sztori gyűlik össze 13 év alatt.
Ne is mondd! Amikor legutóbb a csapat születésnapját ünnepeltük, közel százan voltunk – jót nevettünk, amikor megállapítottam, hogy én valamennyiükkel együtt korcsolyáztam.
Felfogtad már, hogy vége?
Bár meghoztam a döntést, olyan éles váltásról nem beszélhetünk, mert amióta a csapat újra elkezdhette az edzéseket, mindegyiken ott voltam velük. Sosem készültem edzőnek, a bíráskodás jobban érdekel, de ezekkel a lányokkal világéletemben együtt lélegeztem, így fel sem merült bennem, hogy akár egy percre is eltávolodjak tőlük, amiben csak tudok, segítek nekik és az edzőinknek.
Hiszel abban, hogy nekik még lesz alkalmuk olimpián indulni?
Olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is erről írtam! Egy ilyen szép sportágnak az olimpián a helye! Amióta tudom, hogy nekem ez már nem fog megadatni, azt mondogatom, hogy bíróként vagy technikai specialistaként még ott lehetek, és erről nem akarok lemondani.
A csapat 10. születésnapja
Tulajdonképpen már a 2018–2019-es szezon után szóba került, hogy abbahagyod, aztán mégis maradtál. Most nem fogsz elcsábulni?
Tavaly a helsinki vb után maradt bennem hiányérzet, mert nem úgy végeztünk, ahogy szerettünk volna. Nem gondoltam, hogy ebben a szezonban még ilyen befejezésre sem lesz esély. Tény, hogy nagy álmom volt egy világbajnoksággal lezárni a pályafutásomat, de elfáradtam, és nem lenne fair foglalnom a helyet a csapatban, ha nem tudok 120 százalékot beleadni, miközben akár hatan is lennének a helyemre. A kéztörést is jelnek vettem. Mindemellett szeretnék továbblépni az élet többi területén, a munkában és a magánéletben is. Apukám egyszer azt mondta, hogy akkor fogom valójában lezárni a gyerekkoromat, amikor befejezem a korcsolyázást. Habár nagyon szeretem, és tudom, hogy sokat fogok sírni a következő szezonban, ennek most jött el az ideje.
A 2019-es Budapest Cupon
HUNSKATE Média / Bruckner Nóra
