A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázásnak immár két világbajnoka van – az újdonsült aranyérmes , Liu Shaoang elárulta: tudta, hogy győzni fog.
Három éve mondogatja, hogy a világbajnoki cím még hiányzik.
Úgy keltem fel szombaton reggel, hogy tudtam: világbajnok leszek.
Ehhez képest elég rosszul kezdődött a szombati döntős program, hiszen az ezerötszáz méteres fináléban kicsúszott…
Azért, mert az elődöntőben tönkrement mindkét pengém.
Vagyis az, hogy ott vétlenül belekeveredett egy „meleg” szituációba, utána is éreztette a hatását?
Igen. Az elődöntőben kilöktek, de a bírók továbbjuttattak. Jól tették, hiszen tényleg vétlen voltam. Aztán viszont mindössze harminc perc maradt arra, hogy a technikusaink rendbe hozzák a pengéimet. Bármilyen kiváló szakemberek is, ez nagyon rövid idő, így aztán nem voltak a pengéim száz százalékos állapotban, amikor fel kellett mennem a finálére Ennek is köszönhető a döntőbeli kicsúszásom, ráadásul leért a korcsolyacipőm is a jégre, s ha ez történik, általában jön az esés is…
Nagyon elkeseredett?
Azt nem mondom, hogy ugráltam örömömben, de továbbra is vitt előre a reggeli érzés. Az a tudat, amellyel felébredtem: szombaton világbajnok leszek Dordrechtben!
Aztán ötszázon megállíthatatlan volt. Hogy csinálta?
Ötszáz méteren nagyon számít, ki milyen időket fut, s én szombaton a negyed-, majd az elődöntőben is a leggyorsabb voltam, így a fináléban az egyes pályáról rajtolhattam. Nem mondom, hogy csúcsformában vagyok, de a januári gdanski Európa-bajnoksághoz képest lazábban, felszabadultabban korcsolyázom.
Hallotta a palánk túloldaláról önt biztató testvérét, Shaolint?
Igen, ő már az elődöntőben is sokat segített, jól jött, hogy amikor a második helyen haladtam, kiabált, hogy nyugi, nyugi, messze van tőlem a harmadik helyen futó kori, így aztán én nyugodtan elő tudtam készíteni az előzést, és lehagytam a szám idei Európa-bajnokát, az orosz Konstantin Ivlijevet.
Milyen taktikával lépett a jégre a döntőben?
Azt tudtam, hogy a mellőlem rajtoló Szemjon Jelisztratov nem jól startol, így az volt a taktikám, hogy minél inkább elhúzzak az orosztól – kellett is vagy három kör, amíg utolért. Aztán Shaolin ekkor is bekiabált, hogy nyugi, nyugi.
Utána meg összeölelkeztek – megható pillanat volt.
Annyira természetes volt, hogy először hozzá futottam a célba érkezés után! Annyira jó volt, hogy a bátyámat ölelhettem meg először… Az edzőkhöz egyébként nem is tudtam volna odamenni, mert kicsit magasabban voltak, ráadásul egy kerítés is elválasztott tőlük. De az öltözőben mindezt pótoltuk. Lina is megdicsért. És én is úgy érzem, hogy jól koriztam, örülök is az aranyéremnek nagyon, ám még nem akarok ünnepelni, mert vasárnap újabb futamok várnak rám – őszintén remélem, hogy a vébé záró napja még szebb is lesz, mint volt ez a szombati.
HUNSKATE Média / Kovács Erika
