Knoch Balázzsal elsősorban sikeres rövidpályás gyorskorcsolyázóként készült interjú, most azonban a short-track válogatott melletti technikusi munkájáról kérdeztük.
„Hozzám általában akkor jönnek a csapat tagjai, amikor hozzák, vagy viszik a korijukat. Leginkább arról beszélünk, amiért itt vagyok velük. Sokat nem is szoktam kimozdulni. Nem igazán jut rá idő, s lehetőség. Edzés után megkapom a korcsolyákat, amiket a következő alkalomra meg kell csinálnom. Ha voltak problémák, azokat átbeszéljük. Mit, hol éreztek rossznak. Ha nem lenne ilyen jellegű munka, akkor a pótpengéket tartjuk karban, élezzük versenyre mindenkinek. Átnézzük, minden rendben van-e velük, attól függetlenül, hogy nem nyúlt hozzájuk senki. Ha valakinek már el lett készítve korábban, de állítani kellett rajta, akkor a pótpengét is ehhez kell igazítani. Ha verseny közben van egy pengetörés, vagy bármilyen más probléma, rögtön tudjuk cserélni. Fejenként 4 pár penge van velünk, összesen 40 pár, aminek egy részét a versenyzők, a többit én szállítom. Azért nem egyben, mert ha eltűnik az a csomag, akkor vele az összes. Nem volt még erre példa, de soha nem lehet tudni. Vagy akár meg is rongálódhat az a bőrönd. Így biztos ideér valamennyi penge.”
Balázs nem testvérével, Knoch Viktorral lakik egy szobában, mert van olyan, hogy éjjel egyig-kettőig dolgoznak, vagy reggel korán kelnek, ezért nem volna szerencsés a versenyzőkkel közös szállás.
„Jae Szu Csun kollégámmal szoktam többet beszélgetni. Sokszor téma kettőnk között mostanában Észak-Korea. Nagyon érdekel engem, Jae Szu pedig innen, Dél-Koreából származik. Teljesen mást tanulunk történelemből. Mi inkább az európai történelmet sajátítjuk el. Ők jobban és mélységében az ázsiait. Nagyon érdekel ez a világ, s vele minden, ami itt történik. Hogy miként élnek meg bizonyos dolgokat, erről nagyon sokat szokott és tud mesélni. Mindig nézi a híradásokat. Számára is újdonság, milyen magas állami részvétel és szerepvállalás tapasztalható. Közel hatvan éve nem volt erre példa. Nyilván ennek minden koreai örül. Az emberek nem haragszanak egymásra. A dél-koreaiak nagyon sokat segítettek az északiaknak, nem hivatalosan persze, mert azokat a nemzetközi egyezmények tiltották. Az észak-koreaiak temérdek pénzt költenek fegyverkezés. Azokat az adományokat is, amiket itt az emberek szednek össze számukra. Nem arra fordul, amire kellene, amire igazából küldték nekik, élelmezésre, s a szegények megsegítésére. Minden megtervezett, ők azért vannak itt, hogy jó benyomást tegyenek a világra. Jae Szunak az a véleménye, hogy a dél-koreaiak túllőnek azon, ahogy ezt a gesztust fogadni kellene. Több mindenre használják fel ezt az olimpiát, mint amire szabad volna.”
Sportdiplomáciailag is hoztak aggályos döntéseket.
„Olyan, hogy valaki zöldkártyával indul, nem tudom mikor volt utoljára. Régebben a mongolok kapták ezt a lehetőséget. Korcsolyában nagyon régóta nem osztanak ilyet. Pont azért, mert elég balesetveszélyes. 1500 vagy 1000 méternél tud olyan galibát okozni, amiből sérülés lesz. Több ember is eleshet, ha valaki nincs kellően felkészülve. Hogy a női jégkorong csapat is együtt indul, nagyon szép, de ez is olyan, amit más ország nem tehet meg. Jae Szu úgy érzi, hogy ez az egész csak kirakat. Félnek, mi lesz az olimpia után. Ha jól tudom, pont a megnyitó ünnepséggel egy időben szerveztek katonai felvonulást, erődemonstrációt Phenjanban. Ez sem lehet véletlen. Az emberek teljesen befogadóak észak-koreai társaikkal. Ahol tudnak, segítenének nekik, de ezt titokban és elbújva kell megtenniük.”
Jae Szu zárkózottabb, ugyan ő Magyarország előtt Amerikában élt.
„Amerika Európa Ázsiához képest. A felfogás tekintetében lazább, teljesen más a mentalitás, mint az ázsiaiaké. Már nem újdonság számára, de talán néha azért nehéz még így is megemésztenie. A csapatban mindenki elfogadta, de ázsiai lévén nem híve annak, hogy szoros kapcsolatban legyen a versenyzőkkel. Szerinte úgy nem alakul ki tisztelet, tekintély, ha együtt vannak a szabadidejükben is. Számomra ez kicsit kierőszakolt tisztelet. A kanadaiaknál, hollandoknál minden este összeül a csapat és beszélgetnek. Mi is sokat vagyunk együtt. Szerintem inkább ettől csapat egy csapat. Nagyon jellemző az ázsiaiakra a kitartás, amit Zhang Jing Lina is elmondott a vele készült televíziós interjúban. Számukra nincs olyan, hogy a lehetetlen. Hogy belátom, van valami, amit nem tudok megcsinálni. Ők addig próbálják, amíg sikerül.”
