Szülőknek, barátoknak és mindazoknak, akik nem lehetnek itt
Második nap
Azzal kezdem, hogy a magyar sportdiplomácia – élén Molnár-Bánffy Kata sajtóattaséval – hegyeket képes megmozgatni. Fáradságot nem kímélve veti latba minden tekintélyét és kapcsolatát, hogy valóra váltsa a média képviselőinek kívánságait. Egyébként – nő létére – a világ másik végén, tökéletesen ismeretlen forgalmi környezetben és utakon autót vezet, ahol a koreai navigációt egy, a nyelvet jól ismerő, mellette ülő fiatalember kezeli. Szállít minket és az információt. Közben e-maileket és telefonokat intéz. S próbál interjúkat egyeztetni, amit nem könnyítenek meg számára a Szövetség képvelői, akik küldetésükhöz méltón, az életük árán is védik a sportolók nyugalmát.
Ha már a MOB vezető tisztségviselőit említem, muszáj megosztanom Veletek, amit én is csak ma tudtam meg Veréb Evelin kolléganőmtől. Fábián László neve említésére a tegnapi összefoglalóban a következőt kommentelte, talán láttátok is:
„Hajrá, Magyarok! A sofőrt stoppoljátok le, hogy mindig a csapat mellett legyen! Hátha számít, hogy 30 éve épp Dél-Koreában, Szöulban lett olimpiai bajnok!”
A tegnapi kis összefoglaló mást is megihletett. Nevet nem említhetek, legyen elég annyi, hogy valaki, aki nagyon sokat segít a háttérben, azt írta nekem:
„Szia Kati! Nekem is könny futott a szemembe az írásod olvasása alatt. Irigyellek, hogy ott lehetsz a gyerekek közelében, de egyben tudom, hogy nekünk szülőknek mégsem szabad. Nem szabad őket zavarnunk, buta kérdéseket feltennünk. Ez az Ő „bulijuk”, az Ő OLIMPIÁJUK! Ezek a fiatalok 10-15 év kőkemény munka árán lettek OLIMPIKONOK! Köztük az enyém. Fel sem tudom fogni, hogy ez mekkora tett. Kérlek, öleld meg Őt helyettünk (de ne mondd Neki, hogy mi küldjük az ölelést). Mi itthon abban bízunk, hogy örömmel, elégedetten és büszkén fog hazatérni az egész CSAPAT.”
Vissza a sportdiplomáciai sikerekhez. Egyetlen jegy sem volt már a mai ünnepélyes megnyitóra, mégis bejutott, aki szeretett volna tőlünk. Még én is. Amíg élek nem felejtem el. Már, amit láttam belőle. Két órán keresztül hullott a könnyem a meghatottságtól. Még úgy is, hogy kockáztattam, az arcomra fagy. Mínusz 10 foknál is hidegebb volt és fújt a szél. Aki nézte a közvetítést, látta, milyen zseniális szervezők a koreaiak. Így írom, mert a bevonulásukkor is így szerepelt a ruhájukon.
Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke – aki néhány órával korábban, s évekkel ezelőtt, maga is futott a lánggal – persze kiemelte, sőt beszédének az egyik központi üzenete volt a két Korea példaértékű gesztusa egymás és a világ felé, ami önmagában jelképezi az olimpia eszméjét.
A sírás éjszaka is erőt vett rajtam, amikor Tozsi (Illefalvi Zsolt) megmutatta nekem, majd Veletek is megosztotta azt a videót, amit az otthoniak készítettek meglepetésként, s küldtek ide, Phjongcshangba.
A Budapesten értünk dolgozó újságírók is zseniálisak. Miután megkapta a szombati közös családi szurkolásra szóló meghívót, a következőképpen regisztrált Pusztai Viola:
„Szia Kati!
Köszönjük a szervezést ! Az NSO Tv-től akkor én megyek forgatni és nem utolsó sorban szurkolni a short trackeseinknek.
Üdv.
Viola”
Így vagyunk mi. Nem lehetek elég hálás Orendi Mihálynak, aki lehetővé tette, hogy mindezt megéljem.
PS.: Nagy Koni apukájának, Nagy Tibornak üzenem, hogy felvettem neki a zászlóvivő fiát. Szerettem volna nagy örömet szerezni azzal, hogy egyszer csak átküldöm, de sajnos, vacakolt kicsit a net és nem jártam sikerrel. Sebaj, majd négy év múlva!
Hajrá, Magyarok!
(Holub Katalin)
