A Pavlova Maria, Sviatchenko Alexei páros felkészülését irányító világhírű oroszt trénerrel a Nemzeti Sport készített interjút – alább ezt közöljük.
Neve összeforrt a műkorcsolyával – honnan a szerelem?
Már gyerekkoromban szerelembe estem: az első pillanattól kezdve élveztem a korcsolyázást. Aztán sok-sok év versenyzés után edző lettem. Szerintem a legnagyobb boldogság, amikor a munkád egyben a szenvedélyed, nekem ez megadatott, azt csinálom, amit igazán szeretek.
Kiből lehet jó műkorcsolyázó, „miféle” tehetség kell ehhez a sportághoz? Mert gyakorolni lehet, fejlődni is, ám biztosan van valami, ami nélkül esélytelen, hogy jól korcsolyázzon valaki?
A legfontosabb a hajlékonyság, vagy nevezzük rugalmasságnak, reagálási képességnek. A fizikai értelemben vett hajlékonyság fejleszthető, de az, hogyan alkalmazkodj, hogyan légy rugalmas egy hirtelen változáshoz, nemigen tanulható. Az vagy benned van, vagy nincs. Nem elég tehát pusztán a tehetség, kell az is, hogy akár a másodperc törtrésze alatt reagálni tudj, és persze bírni kell a munkát is – ha ezek így együtt megvannak valakiben, bármi lehetséges.
És ezek megvannak Pavlova Mariában és Sviatchenko Alexei-ben?
Mariát ismerem régebbről, kettejükkel három éve dolgozom együtt. Az első benyomás az volt róluk, hogy összeillenek. Ma már ennél persze többet tudok róluk mondani, de ha röviden kellene őket jellemezni, azt mondanám, erőteljesek, érzésekkel teli páros az övék. Sokat változtak az évek során, de ez így is van jól: ez olyan, mint egy házasság, sosem tudhatod meddig tart, a legfontosabb, hogy amíg tart, boldog legyen: a fizikai munka mellett nap mint nap építeni kell egy ilyen kapcsolatot – minden téren. Az összhang nagyon fontos, egy páros valójában nem két emberből áll: egy ember, egy lélek. Mindig. Akkor, amikor korcsolyáznak, amikor mosolyognak, amikor lélegeznek.
A magyar színeket képviselő korcsolyázóival, de csapat többi tagjával is legendásan jó kapcsolatot ápol.
Mindegyik kicsit a gyerekem is – van, hogy jó, van, hogy rossz gyerekeim. Én meg vagyok az edzőjük, a mentoruk és az apjuk is. A szerepeim között meg kell találnom az egyensúlyt, csak akkor lesz a közös munkából eredmény.
Szigorú „apa” vagy inkább engedékeny?
Utálok üvölteni, de adódhat olyan szituáció, amikor muszáj kicsit hangosabban beszélnem – hogy mondjuk ezzel is kizökkentsem a versenyzőt a gödörből.
A Pavlova, Sviatchenko páros előbb az angersi GP-viadalon szerzett bronzérmet, utána pedig az oszakain lett a második. Elégedett?
Örülök a két versenyen mutatott futásaiknak, de még mindig sok munka vár rájuk. Én egy-egy étkezés során a legvégére hagyom a legfinomabb falatot – Mariáékra vetítve ezt a hasonlatot, azt mondhatom, még várok erre a legfinomabb falatra, vagyis a még szebb, még jobb, már-már tökéletes teljesítményre, előadásra.
Abból, hogy az oszakai GP-versenyen az olimpiai bajnok kínai párost is megelőzték a tanítványai, vonjunk le bármiféle következtetést?
Az olimpia kapcsán semmiképpen se, nem teszem én sem, és a versenyzőim sem: nekik mindig azt mondom, csak a pillanatra figyeljenek, és kizárólag saját magukért korcsolyázzanak. Amikor „összeraktuk” ezt a párost, tudtuk, jók lehetnek együtt, azt is, valami nagy eredményt is elérhetnek, de csak lépésről lépésre haladva. Egy biztos, ők képesek arra, hogy életük legjobbját a legnagyobb versenyen korcsolyázzák.
Szoktak egyáltalán beszélni az olimpiáról?
Arról nem nagyon kell, minden versenyzőmnek, így Alexei-éknek is azt mondom minden jégre lépés előtt: élvezd, amit csinálsz. Edzőként én akkor vagyok boldog, ha azt látom, boldogok a korcsolyázóim. Ha szívből korcsolyáznak, túl nagy baj nem lehet. Minden sportágra igaz, a miénkre is: ha pusztán azért csinálod, hogy érmet szerezz egy nagy versenyen, nem leszel sikeres, ha viszont magadért küzdesz, bármi megtörténhet.
