Előbb betegség és magas láz, aztán egy ötszázon elért bronzérem, no meg a világcsúccsal megszerzett váltóarany miatt került a középpontba Liu Shaolin Sándor. Az olimpiai bajnok váltó befejező emberével beszélgettünk.
Megijesztett minket a múlt héten a betegségével – hogy van most?
Magamat is… Egyszer történt már velem ilyen, akkor kihúzták a fogamat, és utána belázasodtam, most is ugyanúgy éreztem magam. Vacogtam a takaró alatt, és nem szűnt a remegésem. Nem tudtuk, mit csináljunk, ezért vitt be Ákos (Bánhidi Ákos, a csapat edzője és menedzsere – a szerk.) a kórházba, de ott már nem fáztam, sokkal inkább nagyon melegem volt.
Az öccse, Shaoang a sikeres hétvége után azt mondta, nem is volt beteg, csak félt a versenytől…
Igen, ezzel én is viccelődtem már akkor, amikor még lázas voltam. Szerencsére viszonylag hamar jobban lettem, de a verseny első napján a bemelegítés első két körétől úgy elfáradtam, hogy csak azt kérdezgettem magamtól, hogy lehet, hogy ennyire fáj a lábam?
Meg sem fordult a fejében, hogy visszalépjen a versenytől?
Ha nagyon rosszul lettem volna, nem indultam volna, de már jól voltam, csak a láz legyengített.
Mindezek után elég irreálisnak tűnt, hogy elérje a célját, hiszen ötszázon győzni akart. Lett belőle egy bronzérem és egy hatodik hely.
És én mindkettőnek nagyon örültem! Ilyen előzmények után boldog voltam, hogy így sikerült számomra ez a két sprinttáv.
A váltódöntőről nem is beszélve!
Pedig nem indult számunkra jól a váltóverseny, hiszen estünk a negyeddöntőben, ott én váltottam le az öcsémet, és koriztam másfél kört pluszban, de csak sikerült megnyerni a futamot. Aztán az elődöntőben még benne volt a lábaimban a betegség, de akkor is megoldottuk jól a feladatunkat, csak a kínaiaknak ez nem tetszett, hatalmas bodicsekkel terített le… Szerintem egyértelmű szabálytalanság volt, szerencsére a bírók is így látták.
Nem okozott semmiféle pánikot a finálé előtt, hogy az edzők megbontották a csapatot?
Egyáltalán nem, én bátorítottam is Cole-t, mondta neki, hogy ne izguljon, úgy gondoljon erre a döntőre, mintha egy országos bajnokságon futna. Született egy mottónk is, így szólt: ne legyen meglepetés, Csabi!
Ezek szerint szegény Burján Csabát még froclizták is az esése miatt?
Á, őt mindig szoktuk! Szerzett a fináléban is nekünk egy kisebb meglepetést, de előtte már láttam, hogy baj van a pengéjével, minden bizonnyal rálépett valamire a jégen – akkor kicsit meg is ijedtem, mert azt tudtam, ha hármunknak kell lekorizni a hátralévő köröket, akkor végünk van… Azért imádkoztam, hogy ha lassabban is, csak legyen képes végigmenni. Lina azt kérte tőlem, hogy korcsolyázzak végig lazán, csak az utolsó két váltásnál használjam az erőmet. Azért a végére én is elfáradtam… Mondogattam magamban, mint az olimpián, hogy mindjárt itt a vége, szedd össze magad, és még vicsorítottam is, remélem, ezt nem látta senki…
Úgy vette át a stafétát a legvégén, hogy mindenképpen megpróbálja az előzést a második helyről?
Amellett, hogy Sjinkie Knegt mögött loholtam, figyelnem kellett a mögöttem lévő dél-koreaira is, de egyszer csak nagyon erősnek éreztem magam. És a következő pillanatban már ott is voltam Knegt mellett, persze, hogy megelőztem! Onnan már csak azért kellett szorítanom, hogy el ne essek…
A célban majdnem úgy örültek, mint Pjongcsangban!
Sok minden történt az olimpia óta, de az, hogy ismét ilyet futottunk, hogy miénk a világcsúcs…! Álomszerű szezonkezdés volt ez. Persze, az olimpiai arany mindent visz, de ez a futásunk legalább akkora teljesítmény volt, mint a februári. A finálé előtt gondolkoztunk azon, hogy sorrendet is cserélünk a váltóban, felvetődött, hogy Ádó legyen a befejező, de mondtam, hogy képes vagyok megcsinálni, van hozzá elég erőm. Aztán a győzelem után Lina meg is jegyezte, na lám, bebizonyosodott, hogy mégiscsak a rutinos, öreg rókának kell befejeznie a futamot.
Ezek után még nehezebb lesz odaállni a rajthoz Salt Lake Cityben?
Sosem úgy megyünk ki a jégre, hogy ha nyertünk, akkor legközelebb újra nyernünk kell. Mindig mindent megteszünk azért, hogy a legjobbak legyünk, Calgaryban ez győzelmet és világcsúcsot ért. Kár, hogy mindez nem a második versenyen történt, mert akkor most ünnepelhetnénk, de azt most kénytelenek vagyunk elhalasztani. Salt Lake Cityben is azért hajtunk, hogy minél eredményesebben szerepeljünk.
(Kovács Erika – Fotó: isu.org)
