A női váltó nem kvalifikálta magát a szófiai világbajnokságra, így csak két női short trackesünk utazott el Bulgáriába – a pénteki rajt előtt Jászapáti Petrával és Bácskai Sára Lucával beszélgettünk.
A rövidpályás gyorskorcsolya az a sportág, amelyben sohasem lehet jósolni, de célokról, álmokról beszélni azért igen. Milyen célokkal álltok oda a rajthoz?
Jászapáti Petra: Lina, a kínai edzőnő mindig azt mondja, úgy álljunk oda a rajthoz, mintha az lenne az utolsó futamunk. Ez persze egy világbajnokság, erős a mezőny, éppen ezért figyelni kell mindenre. Tudni kell, hányan jutnak tovább az adott futamból, és úgy kell helyezkedni a pénteki selejtezős napon, hogy továbbjutást érő helyen korcsolyázzunk be a célba, aztán szombaton és vasárnap pedig mindent bele kell adni – menni kell, ahogy a csövön kifér.
Bácskai Sára Luca: Hasonlókat tudnék mondani, mint Petra. Nehéz, mert a világbajnokság a szezon utolsó, egyben legfontosabb versenye, ám ez mindenkinek egyformán nehézséget okoz, így mindez kifogás nem lehet. Mindent bele kell adni.
Bácskai Sára Luca, Sziklási András, Jászapáti Petra
Bánhidi Ákos, a csapat egyik edzője azt mondja, így, a szezon végén azért érződik, hogy az olimpia után három hónap pihenőt kaptatok, ezáltal rövidebb lett az alapozási időszak.
J. P.: Én mindezt másként látom. Mert lehet, hogy a pihenőnk hosszabb volt az olimpia után, ám a szezon közben kevesebb pihenőnapot kaptunk.
B. S. L.: Szerintem is jócskán bepótoltuk a szezon közben azt a három hónapot. Nagyon nehéz edzéseink voltak, és lehet, hogy szakmai szemmel nézve Ákosnak van igaza, de én nem érzem, hogy az a három hónap pihenő most így, a szezon végén hiányozna.
Lehet, hogy ez a szezon nehezebb volt, mint az olimpiai?
Mentálisan semmiképpen sem, fizikailag hasonlónak mondanám. Az a különbség, hogy idén a világbajnokság a szezon legfontosabb versenye, tavaly pedig az olimpia volt, így az azt három héttel követő vb-re már valójában mindenki leeresztett.
Hogy másabb, az egyértelmű, de nehezebb is az, hogy csak ketten vagytok lányok a csapatban?
B. S. L.: Voltunk már hasonló helyzetben, szerintem azt is megoldottuk. Persze, a váltó mindig plusz élményt ad, jó, hogy egy kis csapatot alkotunk és biztatjuk egymást, de a mostani semmiképpen sem fura helyzet, már csak azért sem, mert évek óta egy szobában lakunk a versenyeken.
J. P.: Össze vagyunk már szinte nőve. És már nyolc éve. Megtanultuk kezelni egymást, és a másik hülyeségeit. Furán hangzik biztosan, de ez olyan, mint egy párkapcsolat: tudom, mikor és miért olyan Saci, amilyen, látom, ha nem kell beszélnem hozzá, ilyenkor általában csak azt kérdezem meg, milyen filmet akar nézni a szobában. És látja ő is, ha feszült vagyok, olyankor rendszerint felajánlja, hogy hallgassunk zenét.
B. S. L.: Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor veszekedtünk az elmúlt években. Megismertük már egymást, ha látjuk a másikon a feszültséget, csendben maradunk, és pontosan érezzük, mikor kell hallgatnunk.
Azzal kezdtük, hogy jósolni nem lehet a short trackben, mégis, mi az, amit ígértek nekünk ezen a világbajnokságon?
J. P.: Én azt biztosan ígérem, hogy a legutolsó energiacseppjeimet is kiadom magamból. A világbajnokság után jön a pihenő, Szófiában minden tudásomat és erőmet beleteszek minden futásomba.
B. S. L.: Sosem szerettem jósolgatni, de az biztos, hogy én is beleadom a maximumot. Sírva akarok lejönni a pályáról a fáradtság miatt, és azt érezni, annál több nem volt bennem, mint amit a jégpályán kiadtam magamból.
HUNSKATE Média / Kovács Erika – Fotó: Fiák Blanka
