Immár két Krueger van a csapatban: Cole után John-Henry is megkapta a magyar állampolgárságot, a testvérek azért dolgoznak, hogy meghálálják a bizalmat – leginkább a szövetségnek és a csapatnak, amelyik befogadta őket.
Adódik a kérdés: miért választották éppen Magyarországot, miért gondolták úgy, hogy itt folytatják a pályafutásukat?
Cole Krueger: Amerikában nem túl jók a körülmények, ráadásul az ottani klubomban nem maradhattam, így új lehetőségeket kellett keresnem, Magyarországon pedig már akkor is minden adott volt ahhoz, hogy a legmagasabb szinten űzhessem ezt a sportágat. Ez elég kevés országról mondható el… Itt több kiváló short trackes készül remek edzőkkel, minél több időt töltöttem el Budapesten, annál jobban tetszett a közeg. Mivel a tengerentúlon egyre rosszabb lett a helyzet, érdeklődtem a magyar szövetségnél, lenne-e mód arra, hogy magyar színekben folytassam, és örömmel fogadtak. Mindezt elmeséltem az öcsémnek, John-Henrynek, aki szintén gondolkozott azon, hogy országot vált – elmondtam neki, milyen komoly munka folyik itt, szerettem volna, ha ő is tudja, hogy a short trackesek számára Magyarország a tökéletes hely.
John-Henry Kruger: Tizennyolc éve korcsolyázom, ez az életem! Mivel az amerikai szövetség olyan edzőket foglalkoztat, akik szerintem szakmailag nem a legjobbak, hiszen az élversenyzőket nem tudják magas szinten felkészíteni, az elmúlt négy esztendőben Dél-Koreában és Hollandiában edzettem. Abban, hogy Magyarországra igazoltam, szerepe volt a két edzőnek, Linának és Ákosnak, valamint a két legjobb korisnak, Liu Shaolinnak és Liu Shaoangnak. Az lebegett a szemem előtt, hogy itt létrehozhatunk egy Ázsián kívüli szupercsapatot, amely nemcsak az egyéni, hanem a váltószámokban is tarolhat. Magyarország minden short trackese mindig és mindenhol győzni akar, éppen úgy, mint én – ez az a csapat, amelynek én is a tagja akartam és akarok lenni!
Az anyai ágon van magyar felmenőjük: ki ő?
C. K.: Az anyai dédszüleink Magyarországon születtek, itt is házasodtak össze. Még egy esküvői fotónk is van róluk a templom előtt – ide el is látogattam már. Az első világháború alatt költöztek az Egyesült Államokba, a nagyapánk már ott született, ám amíg nem járt iskolába, nem is beszélt angolul, csak magyarul. Azt hiszem, nagyon fájt nekik, hogy el kellett hagyniuk Magyarországot, nem sokat beszéltek erről, de például ünnepnapokon gyakran ettünk magyar ételeket, így kötődtünk a magyar gyökerekhez. Hihetetlenül nagy szerencse, hogy pont az az ország, ahonnan a felmenőink származnak, a short trackben is kiváló.
Már itt vannak, látják a szövetség működését – mi a véleményük most erről immár így, testközelben?
J-H. K.: A magyar szövetség számára a korcsolyázók az elsők, minden döntéshelyzetben a sportolók érdekeit tartják szem előtt. Az épülő jégcentrum révén az ország a short track szentélyévé válhat, biztos, hogy a sportág nagyhatalmai is ide akarnak majd járni edzeni. Európában mindenképpen az első számú központ lehet a létesítmény.
C. K.: A látványtervek alapján egyértelműen a világ legszebb csarnoka lesz, azon sem lepődnék meg, ha minden évben itt rendeznék majd az egyik világkupaversenyt. Az amerikai és a magyar szövetség közötti legfontosabb különbség az, hogy a magyar valóban a sportolókért van, minden vezetője megérti, hogy minél sikeresebbek a sportolók, annál sikeresebb a szövetség is. Itt érzem, tudom, tapasztalom, hogy az irodai dolgozóktól kezdve az edzőkig mindenki azért fáradozik, hogy a legtöbbet hozhassam ki magamból.
J-H. K.: Minél több időt töltünk Magyarországon, minél erősebb a kapcsolatunk a szövetséggel, annál több az esélyünk arra, hogy a későbbiekben itt edzősködhessünk. Én például szívesen lennék edző a visszavonulásom után, mégpedig itt – szeretnék segíteni a fiataloknak abban, hogy eljussanak egy olimpiára, szeretnék visszaadni valamit abból a támogatásból, amit itt kapok.
C. K.: Sok eredményesebb országban nincsenek ilyen kiváló körülmények. A jégközpont épüléséről már tavaly is tudtam, szóltam is az öcsémnek, hiszen ez még egy nyomós érv volt amellett, hogy ide jöjjön. Budapest minden téren fejlődik: évről évre látom a változást, a sok építkezést, a beruházásokat, az üzleti lehetőségek bővülését. Mindezek és a családi gyökerek miatt szívesen élnék itt azután is, hogy befejezem a sportolói pályafutásomat.
Bár minden zökkenőmentesen zajlott, mi történt volna, ha az amerikai szövetség nem engedi el önöket?
J-H. K.: Ha nem engedtek volna el, akár két évet is várhattam volna, hiszen egy évig visszatarthattak volna, egy évet pedig a szabályok értelmében ki kell hagynia az országváltónak. Számba vettem ezt az opciót is, beszéltem erről a szövetséggel, az edzőkkel, a családommal, de azt mondtam, ha három évet kell várnom, azt is kibírom, mert mindenképpen magyar színekben szeretném folytatni a pályafutásomat, és majd magyar sportolóként szeretnék visszavonulni. Az elmúlt években igazi vándorélet volt az enyém, végre otthonra akartam lelni, szükségem volt egy olyan csapatra, amely támogat, és amellyel együtt fejlődhetek. Ezt megtaláltam a magyar csapatban, ezért is lettem volna hajlandó akár több évet is várni arra, hogy a tagja lehessek.
C. K.: Ha annak az országnak a színeiben versenyzel, ahol születtél, az adottság. Büszke vagy rá, de nem a te döntésed. Magyarországot képviselni számomra még nagyobb büszkeség, egyben felelősség is, hiszen én választottam a magyar színeket, és a magyar szövetség is azt akarta, hogy itt versenyezzek. Szeretném meghálálni a támogatást, azt, hogy mellettem állnak, nap mint nap azért dolgozom, hogy rászolgáljak a bizalomra, és ne okozzak csalódást.
J-H. K.: Én is hálás vagyok azért, hogy a magyar csapat tagjaként készülhetek a következő olimpiára. Az elmúlt nyolc évben én voltam az egyetlen egyéni olimpiai érmes short trackes, a világkupaversenyeken én szereztem a legtöbb érmet az amerikai férfi versenyzők között, mégis mindenféle ellenvetés nélkül elengedtek…
Ezek szerint az Egyesült Államokban másként működik a szövetség?
C. K.: Az élsportolók Amerikában is keményen dolgoznak azért, hogy eredményesek legyenek, ám a szövetség részéről nem tapasztaltuk ugyanezt. Nem volt meg az az egység, ami itt igen: itt az irodákban is ugyanolyan keményen dolgozik mindenki, mint mi a jégen.
J-H. K.: Az amerikai szövetség nem értékeli a sportolók munkáját…
C. K.: Amerikában az olimpia előtti évben rengeteg pénzt kapnak a szövetségek, mert úgy vélik, egy év alatt csodát lehet tenni. Ám ez nem így működik… A teljes olimpiai ciklus, a négy év, sőt, hosszú évek munkája kell a sikerhez. A magyar szövetség sokat invesztál a legkisebbekbe is, mert tudja, hogy tíz-tizenöt év múlva belőlük lehetnek az új olimpiai bajnokok. Minél több gyerek korcsolyázik, annál nagyobb az esély arra, hogy egy új Liu Shaolint vagy Liu Shaoangot találjanak.
J-H. K.: Meglepődve tapasztaltam, hogy a magyar short track bázisa jóval nagyobb, mint gondoltam, itt több gyerek próbálja ki a rövidpályás gyorskorcsolyázást, mint Amerikában. Van tehát utánpótlás, övék lehet a jövő – a miénk pedig a jelen.
(Bruckner Nóra és Kovács Erika – Fotó: Török Attila és Fiák Blanka)
