Kónya Zsófia vasárnap ünnepli a születésnapját: az újdonsült olimpiai bronzérmest felköszöntötte Pekingben a csapat.
Rendszerint a születésnapos kapja az ajándékot, ezúttal ő adta – sikerült már feldolgozni az olimpiai bronzérmet?
Nem. Még nem jött az a bizonyos érzés, még nem tudatosult bennem, mit is értünk el.
Hogyan teltek a döntő utáni órák?
Amikor lejöttem a jégről, azt sem tudtam, hol vagyok, erre mondják: se kép, se hang. Még összevissza is beszéltem… Elfáradtam, ez nem vitás, ennek ellenére képtelen voltam elaludni. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, és a családommal, valamint a barátommal is hosszabban beszélgettem – élménydús este volt!
Ilyenkor érzi azt egy sportoló, hogy megérte a sok munka?
Igen, azt hiszem, erre mondhatja azt egy versenyző, hogy megtérült az a sok munka és szenvedés, ami az élsporttal jár.
Bánhidi Ákos úgy fogalmazott, Zsófiban ott lakozik a klasszis versenyző, nagyon nem mindegy, hogy ezt hol és mikor piszkálja elő magából egy sportoló – hogy sikerült ezt éppen a legjobbkor kipiszkálni?
Fogalmam sincs… Úgy végképp nem tudok erre válaszolni, hogy az első futást elizgultam, és onnantól az volt a feladat, hogy valahogy összekaparjam magam – Jászapáti Petra nagyon sokat segített ebben, és az is remek taktikai döntésnek bizonyult, hogy az elődöntőtől már nem én rajtoltam, mert az elég nyilvánvaló és jól látható volt, hogy a start a negyeddöntőben sokat kivett belőlem. Az életemért futottam szombaton.
Most már elárulhatod: az olimpia előtt eljátszottál a gondolattal, hogy a vegyes váltó akár érmet is szerezhet Pekingben?
Nem tagadom, hogy így történt, pláne, hogy szinte mindenki éremesélyről beszélt velünk kapcsolatban. De mindannyian tudjuk, milyen a short track, itt az ember pillanatok alatt jut a mennyből a pokolba és fordítva.
És ahhoz mit szólsz, hogy mára ott tart a magyar short track, hogy akadnak, akik a csalódottságukat fogalmazzák meg egy olimpiai bronzérem kapcsán?
Nagyon újszerű dolog. Ha felidézem az első olimpiámat, például azt, hogy már attól tátva maradt a szám, mekkora csarnokban versenyeztünk, nyugodtan mondhatom, hogy ott, Szocsiban nem gondoltam volna, hogy a harmadik olimpiámon érmet szerzek. Tényleg sokat fejlődtünk az elmúlt tíz-tizenöt évben, nem is tudom, hogy sikerült ekkorát: én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik megtapasztalta azt is, amikor még nem voltak ilyen profik a feltételek – tényleg nem lehet egy szavunk sem, hiszen mindent megkaptunk ahhoz, ami kellett ehhez az eredményhez.
Ezzel a bronzéremmel nagyon széppé varázsoltad a születésnapodat.
Majdnem el is felejtettem, hogy most van a születésnapom: annyira a versenyre koncentráltam, annyira nem foglalkoztam az évfordulóval – szerencsére a társaim figyeltek erre is, a lányok még az utazás előtt kigondolták, mivel kedveskednek nekem, a fiúk pedig még énekeltek is nekem. Sőt, szereztek a társaim egy tortaszeletet is, ez volt igazán nagy feladat a pekingi buborékban!
Ez az a születésnap, amelyikre már nem is kérsz senkitől sem ajándékot – a bronzérem épp elegendő.
Az biztos, hogy ezt az érmet nem lehet felülmúlni, meg se próbálkozzon vele senki sem.
HUNSKATE media / Kovács Erika
