moksz
Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség
Vissza 2017. július 3.

MOKSZ Életműdíjasok: Hernádi János

A véletlen adta a korcsolyának legkiemelkedőbb rövidpályás bírónkat
A MOKSZ Életműdíjjal rövidpályás gyorskorcsolya bírói pályafutását tüntette ki, ám a magyar korcsolya közösség kiválósága nagypályás gyorskorcsolyázóként kezdte karrierjét. Bár legkimagaslóbb eredményeit nem élsportolói évei hozták, a kezdetek nélkül későbbi nagy sikereit sem érhette volna el, s ezek az évei is bővelkednek történetekben, élményekben. Az idei Életműdíjasokat bemutató sorozatunk második részének első felében Hernádi Jánossal sportolói múltjáról beszélgettünk.

„Öcsi, hányas lábad van? Menj egy kört!”
Szerencsés véletlennek köszönhető, hogy Hernádi János a 60-as évek elején korcsolyasportok közelébe sodródott. „Ácsorogtam a jégpálya előtt, amikor egyszer csak kijött egy ember, és megkérdezte: öcsi, hányas lábad van? Magával vitt, kaptam egy 37-es korcsolyát, majd kiküldött a jégre, hogy menjek egy kört. Később kiderült, Temerényi József volt, a válogatott edzője. Kedden és csütörtökön este edzettünk– így kezdődött. Ha épp nem ott állok, akkor a nagypályás gyorskorcsolyához még annyi közöm se lett volna, amennyi így lett” – mesélte a 70 éves bíró, kicsit talán elfeledkezve arról, ha nem kezd nagypályás gyorskorcsolyázni, később rövidpályás bíró sem valószínű, hogy lett volna belőle.

Akkoriban nem volt nagy merítése a korcsolyasportoknak Magyarországon, a népszerűbb nyári sportok, főként a labdarúgás felkapottabbnak számított már akkor is. „Mennyire lehet eredményes ilyen ácsorgó gyerekeket megszólítani? Ennek azért érezni az értékét? Aki tornából fel volt mentve, mint például én, abból lett a gyorskorcsolyázó” – csillantotta meg fanyar humorát Hernádi János. „Összességében véve úgy lehetne jellemezni a 60-as évek magyar nagypályás gyorskorcsolya életét, mint ma a short tracket, vagy akár az öttusát. Kevesen voltunk, viszont kiváló műhelymunka folyt, remek edzőkkel. Számszakilag nem volt lenyűgöző. Az összes egyesületet tekintve sem volt 100 versenyző Magyaroroszágon. Ebből értek el kiváló eredményeket a magyar sportolók, Ivánkai Gyuri és Martos Gyuri barátom, valamint Ihászi Istvánt is jegyezték az eredményeik miatt.”

Kilenc hónap alapozás, három hónap a jégen
Bár a nagypályás gyorskorcsolya életnek sosem volt igazán a középpontjában, a társaság megtartotta a sportnak, emellett a nehéz edzések sem voltak ellenére. „Kegyetlen edzéseink voltak, a szerény eredmények mögött is kemény munka állt. A társak, a hangulat mellett ez is megfogott. Az egész életemet, a tartást, a hozzáállást befolyásolta. Végtelen alázat kellett hozzá. A semmiért, vagy a kevés eredményért átdolgozni a nyarakat, guggolva, szökdécselve…” – idézte fel. Ráadásul a jég hiánya sem könnyítette meg a munkát. „Mi kilenc hónapon át futhattunk, biciklizhettünk, úszhattunk, röplabdázhattunk – bármit csinálhattunk, csak éppen korizni nem tudtunk. Nehéz volt felkészülni egy ilyen sportágra úgy, hogy az év háromnegyedében más sportokat kellett űznünk. Utána három hónapunk volt jégen, amelyben a jégkészítés is benne volt: először kispályán kezdtünk, onnan a megszerzett formát át kellett mentenünk a közben elkészített nagypálya jegére, majd mire igazán formába lendültünk, már vége is lett a szezonnak, mert elolvadt a jég” – emlékezett vissza. „Úgy látszik, én ilyen mazochista alak vagyok, mert ez megragadott, kedveltem a munkát” – tette hozzá félmosollyal az arcán.

Harmadik-negyedik helyen rendszeresen válogatott csapattag volt Hernádi János, így külföldi versenyeken is megmérettethette magát. „Voltak a sprinterek, a hosszútávmenők, és voltak, akik semmire sem voltak jók, azok versenyeztek összetettben. Ezek egyike voltam én. Ott voltam, szerettem, indultam, valamennyire jegyeztek is. Mint amikor a házmester fiáé a labda, ezért fociban mindig ő a kapus” – jegyezte meg a tőle megszokott iróniával.

Mongóliában megfenyegettek: versenyeznünk kellett
A külföldi versenyek között extrémebb helyszínek, körülmények is akadtak, a legdurvább verseny címét pedig egy ulánbátori viadal érdemelte ki. „Nagyjából az 1970-es évek első felében utaztunk Mongóliába egy versenyre Martos Gyurival, Szabó Marival, Montskó Évával. Itthon már tavaszodott, 15 fok volt. Akkoriban még nem volt internet, nem voltunk felkészülve: -45 fokba érkeztünk meg, ilyen időben versenyeztünk” – mesélte az MTK volt versenyzője. „Ez olyan extrém körülmény, amely már félelmetes, hiszen -25 alatt nem is lehetne nemzetközi versenyt rendezni” – tette hozzá. „Lement az 500 és az 5000 méter, mi pedig az első nap után jeleztük a szervezőknek, hogy ilyen hidegben nem szeretnénk folytatni a versenyt, mert -25 fok alatt életveszélyes például 10.000 méter teljesíteni. Ott semmiféle idegennyelven nem beszéltek, csak oroszul, mi meg nem tudtunk oroszul, csak Martos Gyuri úgy-ahogy, ő magyarázta el nekik” – nosztalgiázott.

Nem lehetett azonban akkor ilyen egyszerűen kihátrálni egy megmérettetés alól. „Komoly fenyegetést kaptunk, hogy írnak egy levelet a magyar pártnak, hogy bojkottáljuk az ő felszabadulási emlékversenyüket, és garantálják, hogy többet nem hagyhatjuk el az országot. Ilyen idők voltak akkortájt. El kellett indulni mind a négy távon, majdnem belehaltunk.”

„Ha valaki -45 fokban gyorskorcsolyázik, az olyan, mintha meztelenül motorozna. Mert 20-30-40 km/h-s sebességgel mentünk, és nem tudtunk úgy öltözni, hogy az jó legyen. Nem is tudtuk, hogyan kell, örültünk, hogy túléltük. Ilyen hidegben úgy levegőt venni, hogy közen még gyorsan is próbáltunk korcsolyázni… Hát, én azt hittem, hogy széthasad a tüdőm. De nem csak én gondolom így, hanem a többiek is. Ők azért védték magukat, burkolták magukat prémekkel, illetve nemezzel a korcsolyájuk elejét. Nekem 42-es lábam volt, 42-es volt a korcsolya. Nem volt semmilyen légrés, ami melegített volna. Szétfagytunk, kegyetlen volt” – részletezte élményét. „Persze, így utólag visszagondolva, 50 év távlatából megszépíti az idő ezeket az emlékeket” – tette hozzá.

Nem csak egyetemi tanár, nevelő is
A kemény munka, a kitartás később is meghatározó volt életében, talán ennek is köszönhető, hogy a sport világán kívül egy másik karriert is fel tudott építeni. „A nagypályás gyorskorcsolya nem rólam szólt, én csak a mezőny egyik tagja voltam. 1974-ben még harmadik helyen végeztem a magyar bajnokságon, Martos Gyuri és Takács András mögött, de már jött fel Temesi Imre, az új tehetség, és láttam, nekem itt még annyi babér sem  terem majd, mint addig. Amikor döntenem kellett, hogy folytatom-e a gyorskorcsolyázást életvitelszerűen, edzővé képzem magamat, vagy tovább tanulok, ez utóbbit választottam, privát szférában a vendéglátóipar-idegenforgalom területére kerültem” – indokolta meg, miért hagyta ott az élsportot.

Privát karrierjében is siker és tisztelet övezte: előbb az InterContinentalban, majd a Fórum Szállodában dolgozott, később a Budapesti Gazdasági Főiskola – ma már Budapesti Gazdasági Egyetem – idegenforgalmi tanszékén kezdett tanítani, ahol 16 évig diákok nemzedékeit pallérozta. S hogy mi jellemzi legjobban oktatói karrierjét? „Azt az élettapasztalatot, amit az élsportban szereztem, úgy érzem, sikerült átadnom a hallgatóimnak is” – emelte ki azt, ami számára igazán fontos.

Hernádi János egyetemi karrierje idején már bíróként is működött – hogy hogyan lett a korábbi nagypályás gyorskorcsolyázóból rövidpályás gyorskorcsolya bíró, sorozatunk következő részéből derül ki.

SEAT MET NEKA Sportoló Nemzet
MOB ISU HM Sportért Felelős Államtitkárság
X