moksz Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség
Vissza 2019. július 26.

„Hagyni kell a gyerekeket szárnyalni”

Még ismerte a műkorcsolya első magyar világbajnokát, Kronberger Lillyt, ma pedig a Facebookon gratulál a fiatal tehetségeknek. Dr. Kozári Klára, mindenki Klári nénije, aki 50 évig pontozóbíróként és 14 évig a MOKSZ elnökeként szívvel-lélekkel dolgozott a magyar sikerekért, ma ünnepli 90. születésnapját. Ez alkalomból sok kedves emléket osztott meg velünk világbajnoki debütálásától Gór-Sebestyén Júlia Európa-bajnoki diadaláig. A múlt után a jelenről is beszélgettünk: kifejtette véleményét a műkorcsolya és a jégtánc jelenlegi helyzetéről, mesélt családjáról, és a jövő reménységeit is ellátta pár jótanáccsal.     

Mikor került kapcsolatba a korcsolyasporttal?

Gyerekkoromban kezdődött a szerelem. Mivel édesapám mozdonyvezetőként dolgozott, és négyen voltunk testvérek, a korcsolyázás pedig már akkor is drága sport volt, versenyszerűen nem űzhettem. 1951-ben megalapítottam a Vasútépítő Lokomotív korcsolyaszakosztályát, és a korcsolyázószövetség elnökségébe is beválasztottak, akkor kerültem közelebb a műkorcsolyához.

Ugyanebben az évben pedig kezdetét vette egy legendás, öt évtizedes bírói pályafutás is.

Habár sosem versenyeztem, a bírói vizsgára meg kellett tanulnom a különböző iskolafigurákat, hiszen akkoriban még ezeket mutatták be a korcsolyázók rövidprogram helyett, és a szimpla ugrásokat is el kellett sajátítanom. A jégtáncot pedig az ISU [Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség – a szerk. megj.] éppen az 50-es évek elején vette fel a versenyprogramba, így a vizsgám előtt a jégtánckettőseinkkel együtt tanultam az iskolatáncokat. Miután megszereztem a képesítést, úgynevezett negyedosztályú pontozóként kezdtem a bíráskodást a hazai versenyeken, majd egyre feljebb és feljebb léptem.

Pontozóbíróként (középen áll)

Miután itthon elérte a legmagasabb fokozatot, és a szövetség felterjesztette az ISU bírói közé, minden szakágban pontozhatott, és a nemzetközi bajnoki bírói fokozatig vitte. Hogy emlékszik vissza az első nemzetközi tapasztalatra?

Először pont jégtáncban, ráadásul hazai pályán, az 1963-as budapesti Európa-bajnokságon pontoztam a Millenárison. Nagyon izgultam emiatt, de sikeresen vettem az akadályt. Ám azt hiszem, a korcsolyás társadalom emlékezetébe 1964-ben, az első világbajnokságomon írtam be magam. Akkoriban még a jégen tartózkodva pontoztunk. A 17000 férőhelyes stadion zsúfolásig megtelt Dortmundban a jégtánc kűrre, az ISU vezetői mellett az NSZK kancellárja is kilátogatott a versenyre – nekem pedig sikerült előttük és a kamerák kereszttüzében fenékre ülnöm. Mindenki szakadt a nevetéstől, a kanadai és az osztrák pontozóbíró rögtön odaugrott, próbáltak felsegíteni, de mivel előbbi igen magas, utóbbi pedig igen alacsony volt, nem ment olyan könnyen a dolog. Én meg ültem a jégen, és a térdemet csapkodva nevettem azon, hogy most aztán jól bemutatkoztam a világnak.

Az 1972-es szapporói olimpián Almássy Zsuzsával

A korcsolyasport hazai felvirágzását 1976–90-ig a MOKSZ elnökeként segítette. Milyen vívmányokat emelne ki ebből az időszakból?

Egészen pontosan 1988-ig a Magyar Jégsport Szövetség elnöki tisztjét töltöttem be, amely a műkorcsolya, a jégtánc, a gyorskorcsolya és a rövidpályás gyorskorcsolya mellett a jégkorongot is magában foglalta. Amellett, hogy 1982-ben megépült a Budapest Sportcsarnok, több vidéki városban, Győrben, Pécsett, Szombathelyen, Dunaújvárosban, Székesfehérváron, Jászberényben, Debrecenben, Kazincbarcikán és Tiszaújvárosban – ahonnan Sebestyén Juli Európa-bajnokunk indult – is ekkor építettek jégpályát, Miskolcon mindjárt kettőt létesítettek. Ez is elősegítette azt, hogy Martos György javaslatára bevezessük és tömegesítsük a rövidpályás gyorskorcsolyázást hazánkban, így Magyarország a világ 4. országaként honosította meg a short tracket. A szinkronkorcsolyát is ekkor vezettük be Fazekas György javaslatára. Büszke vagyok arra, hogy Magyarország első női sportszövetségi elnöke, a jégkorongsportban pedig a világ egyetlen női elnöke lehettem, és kivívtam, hogy a jégkorong fennmaradjon Magyarországon.

Középen Terták Elemér, jobb szélen Kozári Klára

Elnöksége alatt Budapest három világversenynek is otthont adhatott: 1983-ban C csoportos jégkorong-világbajnokságot, 1984-ben Eb-t, 1988-ban pedig vb-t rendezhettünk. Nem kis feladat biztosítani, hogy minden flottul menjen az ilyen nagy eseményeken. Adódtak kihívások a szervezés során?

Az újonnan megépült Budapest Sportcsarnok méltó helyszínként szolgált az 1984-es Eb-nek. Ám a pályakészítés kapcsán még a hajrában is adódott egy komoly probléma, tudniillik valaki aláírta, hogy az edzésekre elég egy 30×30-as pálya, így az utolsó pillanatban, már a bejárást követően át kellett terveztetnünk, hogy a legkisebb nemzetközi szabványméretnek megfeleljen, és megrendezhessük az Eb-t. Ezrével jöttek az emberek, és az, hogy már az iskolatáncok alatt megtelt a stadion, teljesen szokatlan volt, az ISU vezetőinek is tátva maradt a szája.

Az 1988-as világbajnokság szervezőbizottsága

Legendás jégtánckettősünk, Regőczy Krisztina és Sallay András is az ön elnöksége alatt érte el kimagasló eredményeit. Mi volt a sikerük kulcsa?

Elsősorban a kitartásuk és a tehetségük, de Krisztina édesanyjának, Áginak is legalább annyit köszönhetnek, aki rengeteget dolgozott azért, hogy megteremtse versenysportolói karrierjük anyagi feltételeit. Sosem felejtem el azt a moszkvai versenyt, ahol először pontoztam őket: az ott elért 6. hellyel figyelt fel rájuk a szakma. Igazi példaképek voltak: András például aznap, amikor elhunyt az édesanyja, megjelent az esti edzésen, mondván, hogy hat hét múlva Eb, és neki ott helyt kell állnia. Helyt is állt: bronzérmet nyertek az 1978-as strasbourgi kontinensviadalon. Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan versenyző, aki képes lett volna ezt így végigcsinálni. Aztán jött az 1980-as olimpia, ahol Krisztina magas lázzal futotta a kűrt. Tökéletesen korcsolyáztak, a közönség tombolt, náluk egyértelműen nyertek, a bíróknál azonban elvesztették a csatát. Az az ezüstérem a mai napig nagyon fájó pont. Az azt követő, dortmundi világbajnokságon is szépen futottak, és az ottani győzelem, az, hogy az olimpiai bajnokot meg tudták verni, nagy elégtételt jelentett.

Sebestyén Júlia szülei, Sebestyén Júlia, dr. Vardanjan Gurgen és Kozári Klára az 1998-as naganói olimpia után

Gór-Sebestyén Júliával, aki visszavonulása óta edzőként dolgozik a sportág sikereiért, különleges a kapcsolata. Juli pótnagymamájaként tiszteli és szereti Klári nénit, mindig hangsúlyozza, hogy ha ön nem segítette volna, 12 évesen kénytelen lett volna abbahagyni a versenyzést, és sosem jutott volna el az Európa-bajnoki címig. Milyen tinédzser és milyen versenyző volt ő?   

Amikor először szóba került, hogy a jobb edzéslehetőségek miatt Tiszaújvárosból felköltözne Pestre, az édesanyja kérdésére, tudnék-e segíteni ebben, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy lakjon nálam. Elképesztően szorgalmas kislány volt, az edzések és a tanulás töltötte ki az életét. Együtt éltük át azt is, amikor csúnyán eltört a lába, és emiatt nem tudott indulni az országos bajnokságon, de sok másikhoz hasonlóan ebből a hullámvölgyből is ki tudott jönni, és 2003-ban Malmőben dobogóra állt az Eb-n. Így nagy esélyesnek számított a 2004-es budapesti kontinensviadalon, és az, hogy a rövidprogram után vezetett, csak még nagyobb terhet tett rá, de példaértékűen kezelte a helyzetet. Én hihetetlenül feszült voltam, az ő kűrje alatt is kimentem a lelátóról. Míg élek, nem felejtem el, hogy miután lefutotta a programot, és vártuk a pontokat, síri csend volt a teli stadionban. Egyszer csak az egyik újságíró, mert a médiának fenntartott szektorban hamarabb megjelent az eredmény, felkiáltott: „Megvan!” Akkor a csendet a másodperc törtrésze alatt hatalmas őrjöngés váltotta fel. A történelmi pillanatot csak még emelkedettebbé tette a tudat, hogy a korábban leégett sportcsarnokban Julinak szólt utoljára a Himnusz, az új arénában pedig immár Európa-bajnokként neki csendült fel először.

Sebestyén Júlia és Kozári Klára Király Edével a Gyakorló Jégcsarnokban

Felsorolni is nehéz lenne, hány Európa- és világbajnokságra, olimpiára utazott a magyar csapattal. A már említett versenyek mellett melyek a legemlékezetesebbek?             

A Regőczy–Sallay és az Engi–Tóth-jégtánckettős minden szereplésére örömmel gondolok vissza, akárcsak Sebestyén Juli eredményeire és Téglássy Tamara Eb-7. helyére. Az biztos, hogy a három olimpia, amelyen részt vehettem, különleges emlék. Közülük is kiemelkedik az 1972-es szapporói, és nem csak azért, mert az volt a legeredményesebb, hiszen Almássy Zsuzsa 5. lett. Hihetetlen érzés volt úgy bevonulni a megnyitón, hogy előttünk egy 200 fős, mögöttünk egy 150 fős csapat, mi pedig közöttük Zsuzsával és Terták Elemérrel hárman büszkén vittük a magyar zászlót. De az is hatalmas élmény volt, amikor az 1962-es prágai vb-n láttam győzni Donald Jacksont, aki már akkor triplákat ugrott. Emlékszem, hogy Jurek Eszter, korábbi olimpikonunk édesanyja mellett ültem, aki azt mondta: „Klári, ez mindjárt leveszi a fejét, és feldobja!” 1990 után pedig, miután lemondtam az elnöki posztról, többször is jártam Koreában versenyen, mert immár nyugdíjasként nekem volt leginkább időm elutazni oda a gyerekekkel. Ezek az eseménydús évtizedek egészen 1999-ig tartottak, amikor is betöltöttem az ISU-bírókra vonatkozó felső korhatárt jelentő 70 évet, és lekerültem a listáról.

Az 1988-as olimpiára utazó különítmény (balról jobbra Berecz Ilona, Tóth Attila, Engi Klára, dr. Kozári Klára, Téglássy Tamara és Sugár István)

Bírói munkássága elismeréseként pedig a nemzetközi szövetség ki is tüntette.

Bizony nagy meglepetésként ért, hogy a bíróbizottság akkori vezetője felterjesztett erre a díjra, amelyet 2004-ben, a 75. születésnapomon kaptam meg. Szintén hatalmas megtiszteltetés, hogy 80 éves koromban az olimpiai bizottság érdemérmet adományozott nekem, két éve pedig a MOKSZ életműdíját vehettem át.

Fotó: Kovács Álmos

Az „új” pontozási rendszert azért vezették be 2004-ben, hogy objektívebbé tegyék a bíráskodást. Hogy látja, sikerült elérni ezt a célt? Könnyebb vagy nehezebb ma a bírók dolga?

Amikor még fel kellett tartani a táblát, az ember azonosult a pontszámával: ha a közönségnek nem tetszett az értékelése, őt fütyülte ki. Az 1963-as budapesti Eb-n alkalmazták először azt a módszert, hogy nem a bírókat mutatták, hanem a pontokat a kivetítőn, ekkor veszítette el a személyes jellegét a pontozás. Pár éve ugyan már az új rendszerben sincs anonimitás, de így sem látják a nézők azonnal, a helyszínen, melyik bíró milyen pontokat adott a versenyzőnek. Az igazat megvallva én már nem is tanulmányoztam tüzetesen ezt az új szisztémát, mert nem érdekel, szerintem a 0–6 pontos skálán remekül el lehetett helyezni a korcsolyázókat. Sőt, akkoriban a közönség bevonva érezhette magát, hiszen a programfüzetben volt egy rész, ahová beírhatták, ők hogyan értékelnék a látott produkciót. A mostani rendszer bonyolultsága miatt ma ezt már nem tudnák megtenni, a változtatásokkal a pontozás is elvesztette a varázsát.

A MOKSZ életműdíjának átvétele után Kósa Lajossal, a szövetség elnökével és Gór-Sebestyén Júliával

Mi a véleménye a műkorcsolya alakulásáról?

Szentségtörés, amit mondok, de egyáltalán nem tartom jónak ezt a rengeteg technikai megkötést, mert az uniformizált kűrökkel megölik a kreativitást. Az, hogy a rövidprogramban megszabják, milyen elemeket kell bemutatni, még rendben is van, de a szabadprogramban hagyni kellene a gyerekeket szárnyalni. Ráadásul a mai technikai követelményekkel tönkreteszik az egészségüket is. A négyfordulatos ugrásoknál a csípő, a gerinc és a boka mérhetetlen megterhelésnek van kitéve, nagy a sérülésveszély. a nemzetközi szövetségnek egyenesen be kellene tiltania ezeket az elemeket. A sportkarrier után is van élet, és nagyon nem mindegy, hogy az egészségesen vagy fájdalmakkal, szenvedéssel telik. Ez már nem sport, hanem szórakoztatóipar.

És mi a helyzet a jégtánccal?

Ott is rengeteg a technikai megkötés, emiatt én a mai jégtáncot már inkább minipárosnak nevezném. Elismerem, hogy nagyon nehéz elemeket mutatnak be, de Regőczyék keringőt, palotást és csárdást tartalmazó kűrje, Torvillék Bolero-programja, vagy az, amikor Besztemjanováék a pesti vb-n orosz népzenére futottak, az valóban tánc volt. Akkoriban a kettősök tényleg tánctartásban korcsolyáztak, három másodpercnél tovább nem is engedhették el a partnerüket. Az alapokat, az élben korcsolyázást, a fordulatok kivitelezését pedig a kötelező táncokból tanulták meg, a műkorcsolyázók meg az iskolafigurákból, amelyekre szerintem ma is nagy szükség lenne. Olyannyira nagy jelentőségük volt, hogy a végeredményben többet, 60%-ot ért a kötelező gyakorlat, így behozhatatlan előnyre lehetett szert tenni vele. Arról nem is beszélve, hogy mivel ezekből fejlődtek ki az ugrások is, csak az tud igazán jól ugrani, aki tudja tartani a függőleges tengelyt az iskolafigurákban.

Fotó: Kovács Álmos

Van azért a közelmúltból olyan versenyző, aki meg tudta fogni a programjaival?

Sok tehetséges, szépen korcsolyázó fiatalt látok, de azáltal, hogy ennyire uniformizálták a kűröket, nem maradnak meg úgy bennem, mint a régi nagyok produkciói. Egyedül talán a Tessa Virtue–Scott Moir-kettőst tudnám kiemelni, ők tényleg nagyon jók, a fiú különösen.

Öröm látni, hogy ilyen jó egészségben van, és a mai napig nagyon aktív életet él. Amikor épp nem a korcsolyás események kötik le a figyelmét, mivel foglalkozik szívesen? 

Mivel hat dédunokám van, és mind fiú, nem unatkozom. Mindegyik tud korcsolyázni, és mind műkorcsolyacipőben tanult. Párszor voltak is Juli jégiskolájában, és bár a legkisebb, Nándi nagyon ügyes, egyikből sem lesz versenyző. A többiek dzsúdóznak, fociznak, kézilabdáznak és úsznak. Ha épp nem ők foglalnak le, akkor olvasok, gyöngyöt fűzök és horgolok. A Facebookot is rendszeresen használom, ott és e-mailben tartom a kapcsolatot az ismerősökkel, habár az én korosztályomba tartozó bírók többsége már nincs köztünk. De a régi nagy korcsolyázóinkkal máig nagyon jó barátságban vagyunk, és a MOKSZ vezetői is gyakran meglátogatnak.

Fotó: Kovács Álmos

Milyen útravalót adna fiatal tehetségeinknek? Mi kell ahhoz, hogy a nagy elődök nyomdokaiba léphessenek?

Szorgalom, kitartás, az, hogy hallgassanak az edzőikre, hiszen az edző is sikerorientált, és a legjobbat akarja a versenyzőnek. Legyenek sportszerűek, ne ellenségekként, hanem ellenfelekként kezeljék egymást. Ahogy a Magyar Olimpiai Bizottság egyik mottója is szól: a becsületes játék az egyenes út.

HUNSKATE Média / Bruckner Nóra – Fotó: Kovács Álmos

Li-ning Seat Törley Artificer
X